Miért vannak körülöttünk "rossz" emberek és ők miért "rosszak"?
2018. április 01. írta: thoomas26

Miért vannak körülöttünk "rossz" emberek és ők miért "rosszak"?

Szinte mindannyian voltunk már olyan helyzetben az életünkben, hogy megítéltünk valakit általunk negatívnak tartott tulajdonságai miatt, megszóltuk és megvetettük érte, sok esetben gyűlöletet is érezve iránta. Talán olyan kérdések is megfogalmazódtak bennünk olykor, hogy hogyan lehet valaki ilyen, s egyáltalán, miért vannak ők a közelünkben? Miért sodorta elénk, mellénk az élet?

Mindannyian lelkek vagyunk, egyetlen dolgot leszámítva nincs különbség közöttünk, ugyanolyanok vagyunk. Mindannyian közös forrásból, a nagy egészből, Istenből váltunk ki annak idején, s egyszer majd oda is térünk vissza. (Igaz, ez földi ésszel felfogva, beláthatatlan időintervallum.) E két végpont között a lelki fejlődésünk folyamatán haladunk végig, ki-ki a maga tempójában és ütemében. Némi párhuzamot vonva, mint ami a testünkkel történik a mostani születésünk és halálunk, mint két végpont között, ugyanaz történik a lelkünkkel is az egységből való kiválás majd visszaolvadás között, annyi különbséggel, hogy a test múlandó, a lélek pedig örök. A test nem biztos, hogy egy teljes életciklust kibír, a lélek viszont elpusztíthatatlan.

Amikor a lélek kiválik a forrásból, új helyzettel szembesül, mégpedig a különtartozás élményével. Azzal az állapottal, hogy ő egy mindenkitől független, különálló lény. Ez az érzés hatása okozza azt, hogy jobbára magával van elfoglalva, jobbára a saját maga dolgai foglalkoztatják, a saját érdekét tartja főképpen szem előtt. Ahogy idősödik, úgy érti meg, hogy az egységtől való elszakadás csupán állapot, ha úgy tetszik, félig-meddig csak illúzió, valójában összeköttetésben van mindenkivel, s bár külön álló lény, bármit tesz magával, kihat az egészre, s bármit tesz másokkal, kihat saját magára is. Aki ezt a legkevésbé érti, ő a fiatal lélek, az új lélek, s aki ezt teljes egészében átlátja, pedig az idős lélek. S e két végpont között helyezkednek el a lelkek valamennyien, ki-ki a maga fejlettségi szintjének megfelelően. Ismét a párhuzamra utalva, a test fejlettségét az agy, így az értelem fejlettségében mérhetjük. (Az időskori elbutulástól most tekintsünk el, feltételezzük, hogy testi halálunkig egyre bölcsebbek leszünk, mely egyébként az emberi test normális állapota lenne.) Egy kisember, egy baba, egészen kisebb értelemmel rendelkezik, mint egy felnőtt, idősebb ember. S e kettő végpont között a fejlődés folyamata zajlik. A lélekfejlődésben tehát annak a tudásában fejlődünk, hogy nem vagyunk szigorú értelemben véve különállóak, hanem egyek, a test (az agy) fejlődésben pedig abban, hogy milyen értelemmel rendelkezünk a világ dolgairól. Egy fiatal testet az értelem hiányossága jellemez, egy fiatal lelket az önzőség. Egy fiatal test (egy kisbaba például) még nem képes százas nagyságrendben összeadni, egy idősebb már igen. Egy fiatal lélek csak magát látja, azt hiszi, mindenkitől külön áll, s csak az a fontos, amit saját magának tesz - önző módon viselkedik. Egy idősebb lélek teljesen tudatában van annak, hogy szerves része a nagy egésznek, s attól külön nem választhatja magát élesen, s ő és az összes többi lélek között folyamatos kölcsönhatás érvényesül.

Mindezekből rögtön kitűnik - amit bár nehéz először elfogadni -, hogy haragudni egy gonosz, önző emberre annyit tesz, mintha haragudnánk egy két éves gyermekre, hogy nem képes összeadni háromjegyű számokat. Ahogy a testi fejlődési folyamaton, úgy a lelkin is keresztül megyünk, törvényszerűen mindannyian. Valamennyien voltunk már azon a szinten, ami most gyűlöletet kelt bennünk, s mindazok, akiket most megítélünk, lesznek azon a szinten, mint most mi. Kizárólag abban különbözünk tehát, hogy a lélekfejlődés éppen melyik szakaszán tartunk. Hogy e képzeletbeli skála két végpontja között éppen hol tartunk, úgy tudjuk megsaccolni, hogy mennyire vagyunk önzőek vagy éppen, mennyire vagyunk képesek, bárkit, feltétel nélkül szeretni. A skála alsó végpontja jelenti ugyanis a teljes önzőséget, a teljes, másoktól való elkülönültség érzését, míg a felső végpontja azt az állapotot, amikor az egyén képes bárkit (magát is), feltétlenül, őszintén szeretni, s semmilyen különbséget nem tesz maga és mások között, semmilyen körülmények között sem. Nos, hogy éppen melyik végpont felé hajlunk, jelzi számunkra, hogy e skálán, a lelkünk fejlődési folyamatában éppen hol tartunk.

A lélek, fizikai életek hosszú láncolatát vállalja azért, hogy ezt megtanulja. Ugyanis testben, még jobban intenzívvé válik a másoktól való elkülönültség érzése. S ebben a folyamatban segít (és nem büntet!) a karma rendszere is, mely még nyomatékosabban érzékelteti minden lélekkel, hogy amit másokkal tesz, valójában saját magával (is) teszi - ezért kényszeríti a lelkeket mindig olyan tapasztalatok megélésére, melyeket korábban másokkal szemben hajtottak végre.

A szellemvilágnak számos szintje létezik, ugyanígy két végpont között, s mindegyik szintre az annak megfelelő lelkek helyezkedhetnek. E szintek rezgésszámban különböznek egymástól, mint maguk a lelkek is. Minél önzőbb egy lélek, annál alacsonyabb, s minél inkább az egységre törekvő és azt megértő, annál magasabb a rezgésszáma. Minden lélek a belőle kiáramló gondolatokkal és érzelmekkel teremti maga körül a "légkört", így érthető, ha az alacsonyabb szintek negatív benyomást keltenek, az ott élők számára is, de a kívülállók számára főképp, míg a magasabb szintek pozitív benyomást. (E két végpontot nevezi a köznyelv pokolnak és mennyországnak.) A szellemi világban azonos szinten lévő lelkek azonos szinten tartózkodnak, míg a fizikai világban némileg vegyesebb a kép. A fizikai világban is számos szintű világ létezik (itt írtam erről bővebben), s ugyan mindegyik lélek a magának megfelelő világba születik le, azonban itt már kisebb részben előfordulnak nálánál kevésbé és jobban fejlett lelkek is. A mi, földi világunk egy közepesnél valamivel alacsonyabb szintű fizikai világ, melyben annak megfelelő lelkek születnek le. Leszületnek valamivel alacsonyabb szintűek is, hogy saját fejlődésüket gyorsítsák - mint amikor egy kisebb gyermeket idősebbek közé helyeznek, hogy gyorsabban fejlődhessen, de leszületnek fejlettebbek is, hogy jelenlétükkel, példamutatásukkal, tudásukkal segítség az ide leszülető lelkek döntő többségét.

Nagyon fontos megértenünk mindezt, hiszen így láthatjuk át igazán, miért is vannak köztünk rossz emberek, nagyon rossz emberek, s olykor jók, nagyon jók is. S miért olyan a földi világunk, amilyen, miért is tette a benne élő emberek (lelkek) többsége olyanná, amilyen. S azt is megérthetjük, hogy miért vagyunk olykor kénytelenek például nálunknál negatívabb emberekkel is együtt lenni.

Megnevezhetünk bármilyen rossz tulajdonságot, gonoszságot, gyűlöletet, agressziót, zsarnokoskodást, stb., mind közős tőről, az önzésből fakad. A csak a saját érdeket figyelembe vevő, s a mindenki másét eltipró érzésből. Ennek különböző szintjei jelentik azt, hogy valaki mennyire jó, vagy éppen rossz ember. S ha mi már ebben a folyamatban előrébb tartunk, ha kevésbé van jelen bennünk az önzés bármely formája (mert azért még valamilyen szinten mindannyiunkban ott van, hiszen akkor már nem ide születtünk volna le), értsük meg ennek a folyamatnak a lényegét, s ezután így tekintsünk azokra a lélektársainkra (többi emberre), akik még hátrébb tartanak. Ne gyűlöljük őket ezért, hanem értsük meg, hogy ők még nem értek el a lélekfejlődésben olyan magas szintet, mint mi. De elfognak. Mint ahogy mi is elértünk ide, holott voltunk ugyanilyenek mi is egyszer. Mindig emlékezzünk a testi fejlődésünkkel vont párhuzamra, miszerint egy páréves kisgyermeket sem vetünk meg azért, mert nem tud még számolni, vagy éppen olvasni, írni - hiszen e kettő, lényegét tekintve ugyanúgy épül fel, s következik egyik szakasza a másikból.

Negatív emberek (s most ezalatt a hozzánk képest önzőbb, gonoszabb embereket értem) két okból lehetnek mellettünk ezen életünk különböző eseményeiben, szakaszaiban. Az egyik, hogy előző életünkben olyat tettünk másokkal, amit most nekünk kell megtapasztalnunk, s e megtapasztalást egy ilyen lélek tudja megadni nekünk. A másik pedig - amit már fentebb is említettem -, hogy feladatunk ebben az életben, hogy hatással legyünk rájuk. Mint a nagyobb gyermekek a kisebbekre. Ez jelenthet szó szerinti, verbális ráhatást is, de még fontosabb az érzelmi hatás. Azzal csupán, hogy pozitív példát mutatunk előttük, már tökéletesen megtettük a dolgunkat. S ez nem feltétlen az adott élet során ér el eredményt, de a lelkük nekik is megjegyez mindent, s a későbbiek folyamán biztosan tudják majd kamatoztatni azt. Természetesen nem minden esetben könnyű olyan ember mellett megmaradnunk, aki hozzánk képest jóval negatívabb (önzőbb, gonoszabb, erőszakosabb, stb.). Ha megtehetjük, a pozitív példa kimutatásán túl, természetesen engedjük külön utakra egymást, ha úgy jobban érezzük magunkat. Azonban vannak olyan esetek, amikor ezt nem tudjuk megtenni - munkahelyi, családi kötelékek esetében például -, ilyenkor általában a karma köt bennünket hozzá.

Mi a helyes teendő tehát, ha az életben egy "rossz" emberrel kerülünk közeli kapcsolatba? (A rossz persze relatív,  mindenkinek mást jelenthet, én most az objektív jelentését említem, amikor valaki önző, gonosz, rosszindulatú, haraggal teli, erőszakos, stb.) Először is tudni azt, hogy ő miért olyan és mi miért nem vagyunk (annyira) olyanok. Ebből fakadóan elfogadni, és tudni, hogy az őt támadó viselkedésünkkel és gondolatainkkal a legkevésbé sem segítjük őt és magunkat. Másrészt pozitív példát statuálni, a helyes irányt felmutatni, mely örök emlékként, előbb-utóbb ki fogja fejteni jótékony hatását az adott lélekben. Ha nem így teszünk, s negatív energiákra negatívval válaszolunk, reagálunk, akkor ő sem jutott előrébb, de amire sokan nem gondolnak, saját maguk sem. (Testi halálunk után a szellemvilágba való visszatérésünkkor - jóságosan - rádöbbentenek szellemi feljebb valóink, hogy nem segítettünk azon lelkeknek, holott megtehettük volna, módunkban állt volna.) Érdekességképpen jegyzem meg, mindezeknek a képletes megfogalmazása Jézus, "megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel" példázata. Ha tehát segítünk ezen lelkeknek, ha pozitív megnyilvánulásainkkal, a pozitív példa mutatásával a bennük lévő jót tápláljuk, biztosak lehetünk benne, hogy őket is emelkedni késztetjük (előbb-utóbb), de mi magunk is emelkedünk általa, mi azonban azonnal.

 

Medek Tamás - spirituális segítő

karmikus életút tanácsadás és spirituális kérdések megválaszolása, bővebb információért kattints ide

thoomas26@gmail.com

A bejegyzés trackback címe:

https://tudatostudat.blog.hu/api/trackback/id/tr6113798700

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.