A fogyasztói társadalom, mint az emberiség rákfenéje - spirituális szemszögből
2018. július 15. írta: thoomas26

A fogyasztói társadalom, mint az emberiség rákfenéje - spirituális szemszögből

Az emberiség történelme során valószínűleg még sosem volt annyira kártékony rendszer hatályban, mint amilyen napjainkban a fogyasztói társadalom rendszere. Amely ország vagy nép azonosul vele, gyakorlatilag halálra ítéli magát, s a bolygót is.

Sok más butasággal együtt ez az őrület is az Egyesült Államokból indult világhódító útjára. Legfontosabb alappillére, hogy az anyagot tekintse elsőrendűnek, egyedül létezőnek, isteneként pedig - ebből követezően - a pénzt nevezi meg. Egy velejéig hazugságra épülő rendszer ez, megannyi illúziójával, csalfa értékeivel, természetellenes vágyaival együtt. Kőkemény üzlet, melyben az egyén még abban a tudatban is éli az életét, hogy a lehető legjobb úton és legjobban jár, miközben csupán - még ha időközönként kellemesnek is tűnő, de - lassú, fájdalmas halált hal, az életterével együtt.

A fogyasztói társadalom alapgondolata, hogy fogyassz, fogyassz és megint fogyassz. Nem érdekes, mit és az sem, hogy szükséged van-e rá, de csináld. Élj abban a tudatban, hogy mindössze annyi a világ, amennyit látsz és érzékelsz belőle, s te magad is annyi vagy csupán, amennyit most gondolsz magadról. A tested biokémiai folyamatai vagy, mely a mostani születéseddel kezdődött, és a testi haláloddal fog örökre elenyészni. Éppen ezért, minden, amit elérhetsz, azt kizárólag most érheted el. Így ne habozz, szerezz meg minél több anyagi javat, hiszen attól leszel értékesebb, kizárólag az fogja az értékedet meghatározni, hogy mennyi pénzed van, illetve hogy mennyi anyagi javat halmoztál fel. A társadalmi megítélésed, a boldogságod, a jóléted, az egészséged, mind attól fog függeni, mennyi pénzt, mennyi, pénzben mérhető értéket mondhatsz magadénak. Mivel ez a legfontosabb, ezért a célért munkálkodj bármi áron, s persze a legtermészetesebb, ha ezt mások eltiprása, elnyomása, kihasználása által teszed. Ugyan mit számít, hogyan éred el, hiszen az a lényeg, hogy a tiéd legyen, méghozzá most. Finoman belénk nevelték azt is, hogy az állatvilágban is az 'erősebb győz, gyengébb elbukik' elv érvényesül, mi pedig ugye abból fejlődtünk ki, így alapvető, ha ugyanezt a szisztémát követjük. Élj abban a tudatban, hogy egyszer élsz, s itt és most van az egyetlen lehetőséged, hogy minél magasabbra törj - persze anyagi értelemben. Végül tudd azt, hogy mindehhez hatalmas boldogság is társul, hogy akkor leszel igazán boldog és kiegyensúlyozott, ha minél több anyagi javat birtokolsz.

Erre építettek fel egy, egyébként (legalábbis ideig-óráig) kitűnően működő rendszert. Egyrészt tehát materialista világképet (ha úgy tetszik, vallást) ültettek el a felnövekvő generációk fejében, melyben az anyagot, a pénzt nevezték ki Istennek, másrészt ezt kiszolgálandó, tárgyi eszközökkel, javakkal árasztották el őket, melyek - látszólag - megkönnyítik, megédesítik az egyén életét. Hogy a rendszer valóban fenn tudjon maradni, a tárgyi eszközöket szándékosan úgy kezdték tervezni, hogy az minél rövidebb életű legyen, valamint minden esetben ilyen-olyan hiányosságot is terveztek bele, hogy minél hamarabb szükséges legyen vagy egyenesen igényleje az ember a régi kidobását és az új vásárlását. Kőkemény üzletté vált az egész élet, melyben sem a minőség, sem az emberség, sem semmi más nem számított, kizárólag az elérhető haszon, egy viszonylag nagyon szűk réteg számára, akik - épen ezért - a rendszert mai is napig is virágoztatni igyekszenek, sikerrel. Mivel ez a folyamat nem egyik napról a másikra zajlott le (hanem az elmúlt kb. 100 évben), így a rendszernek behódoló népek, személyek észrevétlenül váltak annak rabjaivá. Ráadásul nem is úgy élték meg, hogy kényszerű lenne mindez, hiszen valóságos földi mennyországgal kecsegetett, amit kínált, látszólagos kényelmi és jóléti ígéreteivel.

S az emberek szép lassan elhitték, hogy csak a fizikai világ létezik, sőt még örültek is neki, hogy végre felvilágosodva, hátat fordíthatnak a régmúltnak tűnő eszméknek, melyekben még helye volt Istennek, a szellemvilágnak, túlvilágnak és az örök életű léleknek. Örültek, hogy végre felvilágosult, civilizált népként, modern és értelmes felfogású, kényelmesnek és gazdagnak tűnő társadalomban élhettek. Megvásárolni egy új tárgyat, ami mindehhez az élethez kellett, olyan hatással volt az egyén számára, mint egy szál cigaretta a láncdohányosnak - pillanatnyi kielégüléssel, örömmel szolgált, de csakhamar követelte a folytatást, jelezvén, hogy ezek bizony csak múló örömök. A rendszer működtetői pedig, hogy véletlen se vegye észre az egyén, ezen örömök múlandó jellegét, hamis értékét, mindent elkövettek, hogy folyamatosan fogyasztói lázban tartsák az embereket, s olyan életet, társadalmat, körülményeket generáltak, hogy minél inkább elfelejtessék velük, kik is ők valójában a testükben. Akik pedig mégis próbáltak ebből kitörni, kifelé figyelni, azokat igyekeztek nevetségessé tenni. Ugyan napjainkra már enyhült a folyamatnak ezen része, lásd, már nyíltabban lehet beszélni például a szellemvilágról, mint mondjuk 20-30 évvel ezelőtt, azért még mindig köznevetség tárgya az, aki ilyen formán, nyíltan vállalja magát. Maga a fogyasztói társadalmi rendszer azonban nem enyhül, sőt, a saját meglátásom szerint még erősödik is napjainkban.

Ugyan vannak néhányan, akik kongatják a vészharangot, s igyekeznek bemutatni ezt a rendszert a maga, mezítelen valóságában, ám a nagy többség még igencsak hatása alatt van neki - ami persze érthető, hiszen egyedüli valóságként fogadta el azt. S a nagy többség a gyermekeit is ebben a szellemben neveli fel, mely nálunk, Magyarországon is tökéletesen látszik, s ez kétségtelen záloga, hogy a rendszer még koránt sincs leáldozóban. A gyermekek túlnyomó többsége azt a mintát hozza otthonról, hogy folyamatosan vásárolni kell, hogy a legnagyobb hangsúlyt arra kell fektetni, hogy minél több mindent megvehessünk, s ezért minél több pénzt kell szerezzünk, gyakorlatilag bármi áron. Akár annak az árán, hogy az egészségünk tönkremenjen a sok munkában, akár úgy, hogy másoktól - ilyen, olyan módon - elvegyük azt. Hiszen egyszer élünk, egy egyébként meglehetősen kegyetlen, a testi erő (erőszak) fémjelezte világban, s addig van boldogságunk és jólétünk, amíg a tárgyi örömöket fenntartjuk magunknak, s nem utolsó sorban addig van egészségünk is, amíg azt pénzzel fenn tudjuk tartani.

Mint írtam már, a rendszer kitűnő, legalábbis a fenntartói számára, hiszen olajozottan, tökéletesen működik, tökéletesen és velejéig megbolondította és megbolondítja az embereket, s ami a lényeg, földi ésszel felfoghatatlan vagyonokat pumpál a rendszer működtetőihez.

Ám a fogyasztói társadalom - mint a cikk címében is jeleztem -, az emberiség rákfenéje. Materialista, a mérhető és érzékelhető fizikai világon kívül minden mást elutasító világképet tart fenn az emberek tudatában, ami a valaha létezett legnagyobb hazugság. Az élet minden területére begyűrűzi azt a felfogást, hogy ha valami nem működik, cseréld le, vegyél újat. Ez a tárgyi eszközök esetében értelmetlen fogyasztást, felhalmozást eredményez, valamint soha nem látott mérvű környezetszennyezést, soha nem látott mennyiségű hulladék-termelődést okoz. A világ egyik részén a túltápláltság miatt halnak meg az emberek, a másik részén pedig a pontosan ebből fakadó alultápláltság miatt. Lelki értelemben csupán folyton fellángoló és elmúló örömöt, boldogságot, amit újra és újra ki kell elégíteni, külső forrásból, s mely végül mély depresszióba torkollik, lelki és testi kimerültséghez vezet. Az emberi kapcsolatok, értékrendek terén pedig káoszt s végül kiégést, hiszen az embertársainkkal való viszonyunkat sem megjavítani kívánjuk már, ha működésbeli zavarok lépnek fel, hanem egyenese kidobni és újat szerezni belőle. Kiégünk, mert a legtöbb esetben rájövünk a végén, hogy nem a másikat kellett volna megjavítanunk, hanem saját magunkat, valamint ez a felfogás nem veszi figyelembe azt a tényt sem, hogy a sors kit rendelt mellénk. Ahelyett, hogy belátnánk, nem véletlenül van egy adott ember a közelünkben, s mit kíván a lelkünk belőle megtanulni, csak menekülünk előle. (Noha vannak esetek, amikor valóban távol kell tartani magunkat bizonyos személyektől, eseményektől, de ez korántsem igaz, mindig, minden esetben.) A fogyasztói társadalom kifejezetten önzővé tesz, hiszen azt a tévhitet sugallja, hogy csak te vagy fontos, és csak az számít, amit most megszerzel, másokkal aligha kellene törődnöd. Mesterségesen oly nagy igényeket generál az emberekben, hogy azt a legnagyobb többség, teljesen ugyan soha nem érheti el, de az életüket valamennyi esetben ennek a délibábnak a hajszolására áldozzák. S persze ebben a világképben, felfogásban, társadalmi rendszerben, körülményekben sajnos a gyermekvállalásnak is erősen korlátozott hely marad. Egyrészt fontosabb a kényelem, a (végső soron) önös érdekek hajszolása, valamint nyilvánvaló tény, hogy ma lehetetlenségnek tűnhet sok gyermeket vállalni és felnevelni, ugyanis egész egyszerűen a többség nem képes eleget tenni a kor által támasztott igényeknek. A többség egyszerűen képtelen annyi pénzt keresni, amivel egynél, kettőnél több gyermeket úgy felneveljen, hogy ne kelljen közben a társadalom megvetésének, megítélésének, megalázásának kitennie őket. S ez már ilyen szinten nem az egyén hibája, hiszen valóban képtelenség például egy iskolatáskát több éven át, több gyermeken is használni, amikor az sok esetben egy évet sem bír ki, s az egészség megőrzése is aligha lehetséges azon élelmiszerekkel, amelyekhez a többség képes hozzájutni, de a sort még nagyon sokáig lehetne folytatni.

Mindezek után nem meglepő, ha nemzetközi felmérések bizonyítják, hogy az úgynevezett boldogságindex mércéje többnyire a szegényebb, elmaradottabb országokban magasabb. Ahol az emberek még tudják, honnan jöttek és hová tartanak, ahol az emberek még tisztelik a másikat és megbecsülik, ha kell, megosszák azt a keveset, ami van nekik, s ahol az emberi kapcsolatok és tettek fontosak, és nem az anyagi, a pénzért vehető javak a felsőbb rendűek. Az az ország és nép pedig, akinél megveti a lábát a fogyasztói társadalom, s az teljesen azonosul vele, gyakorlatilag halálra ítéli magát általa. Egyrészt kizárja az életéből a legfontosabb létezőt, Istent - noha az úgynevezett vallásosak ezt nem így élik meg, de ameddig a fogyasztói társadalom égisze alatt élik ők is az életüket, vajmi keveset ér, ha közben templomba is járnak, ahol különböző tévtanításokat magukhoz vevén, csupán csak hiszik, hogy ettől jobb emberek lettek. Másrészt a lehető legtermészetellenesebb rendszer, ami valaha létezett az emberiség történelmében, hiszen a pénz oltárán áldozva, szembe megy a természet és az emberi (lelki) természet valamennyi törvényével. A mindig újabb és újabb impulzusokkal, a mindig jobb és jobb anyagi eszközöket kínáló látszatmegoldásokkal tartja életben az embert, aki közben elpusztítja saját magát, a környezetét, a társas kapcsolatait, végül hosszabb távon a saját faját, mely a demográfiai mutatókban tűnik igazán kézzelfoghatóvá. 

Az eddigiekből kitűnik tehát, hogy egy olyan rendszerrel van dolgunk, amiben ugyan kényelmesen elmerültünk, de kellő körültekintés és feleszmélés után rájöhetünk annak borzasztó, dühítő voltára.

De kell-e haragudnunk minderre? Kell-e megítélnünk ezt a rendszert, kell-e ítélkeznünk felette - még akkor is, ha tudjuk, ez a fizikai életünk és életterünk pusztulásához vezet? Nos, nagyon fontos megjegyezni, hogy nem. Nem hogy nem kell, hanem egyenesen nem szabad. Az élet valamennyi területére igaz, hogy szemlélnünk kell a bennünket körülvevő embereket, eseményeket, s döntenünk, hogy azonosulunk-e vele vagy sem. Követjük-e azt, vagy sem. Az egészséges mércének mindig annak kell lennie, hogy az adott ember vagy esemény a feltétel nélküli szeretettel azonos-e vagy sem. Az adott tett, cselekmény, mely hozzá fűződik, követi-e a feltétel nélküli szeretet törvényét vagy sem. Másképpen szólva olyat tesz-e a másik emberrel, amit ellenkező esetben szívesen venne, hogy más tegyen meg vele. Ha igen, akkor azzal azonosulnunk érdemes, sőt kell is, ellenkező esetben nem. Ellenkező esetben tartózkodni, távol maradni van értelme mindettől, de megítélni soha! Tudomásul kell venni, hogy minden azért van az életünkben, hogy ezt a szűrőt alkalmazzuk rajta. A fogyasztói társadalom is, sok mással egyetemben. Ha elfogadjuk, ha teljesen átlényegülünk benne és általa, akkor az életfeladatunk ezen leckéjét meglehetősen hibásan oldottuk meg, melyet a későbbiekben, egy másik életben (vagy életekben) még újra és újra megpróbálnunk szükséges majd. Ha viszont, ugyan nem ítéljük meg e rendszert (mert értjük, hogy miért van az életünkben), hanem a lehetőségeinkhez képest minél távolabb helyezkedünk tőle, s igyekszünk minél kevésbé kívül maradni az eszméjén, akkor ez minél inkább sikerül, annál nagyobb elismerést kapunk majd, elsősorban magunktól, a testi halálunk utáni, szellemi segítőinkkel együtt végzett számvetésünkön. Próba ez, mely azt hivatott mérni, mennyire tudunk akkor is emberi és főleg szellemi maradni, amikor az anyag ily hatalmas nyomást és csábító hatást mér ránk. S egy igazi próbához kell a csábítás. Egy igazi küzdelemhez kell az ellenfél. Nem az az igazi dicsőség, amikor valaki ellen tud állni valaminek, ami nincs is jelen az életében, hanem az, amikor úgy képes ellen állni annak, hogy az folyamatosan próbálja a hatalmába keríteni.

Ítélkezni ezért nem szabad soha, egyetlen esetben sem. Csak eldönteni a fentebb említett, isteni mérce alapján, hogy azonosulunk-e egy személlyel vagy eseménnyel vagy sem. Ha ítélkezünk felette, akkor nem értettük meg, hogy miért volt az életünkben, s ezzel végső soron a lelkünk fejlődését hátráltatjuk és a lelkünk döntését kérdőjelezzük meg. Ha bármit vagy bárkit megítélünk most, akkor következő életünkben, életeinkben ahhoz hasonló szerepet kell betöltsünk, melyet most megítéltünk, és következésképpen, ahhoz hasonló megítélésben kell részesülnünk, mások által. Dióhéjban és kitűnően ezt foglalja össze a következő, ismert mondat: Ne ítélkezzetek, mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannak ítéltettek.

Természetesen nem könnyű feladat a fogyasztói társadalom hatálya alól kivonni magunkat, sőt a legtöbb esetben egyenesen lehetetlennek is tűnik. Nyilván a cél nem is ez, hanem ahogy fentebb írtam az, hogy a lehetőségeinkhez, a körülményeinkhez képest minél kevésbé azonosuljunk vele. Hogy észrevegyük ezt a rendszert a maga, valós képében, s amennyire csak lehetséges, távol tartsuk magunkat az eszméitől. Hogy tisztában legyünk vele: nem haragudnunk kell rá, s nem ítélkeznünk felette, hanem mint feladat kell tekintenünk feléje, s a hatalmas csábítása ellenére is mindvégig emlékeznünk kell arra, kik vagyunk valójában, miért vagyunk itt és merre tartunk - mint örökké létező, isteni lélek.

 

Medek Tamás - spirituális segítő

karmikus életút tanácsadás és spirituális kérdések megválaszolása, bővebb információért kattints ide

thoomas26@gmail.com

A bejegyzés trackback címe:

https://tudatostudat.blog.hu/api/trackback/id/tr2714113673

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.