Melyik szabadságot választod?
2018. szeptember 09. írta: thoomas26

Melyik szabadságot választod?

Ahogyan telnek az évek, az évtizedek, egyre inkább megfigyelhetünk az emberek egymás iránti viselkedésében egy meghatározott folyamatot. Egyre kevésbé mutatunk egymás iránt tiszteletet, megértést, egyre kevésbé érdekel bennünket, hogy a másik miért viselkedett velünk szemben úgy, ahogy, s rögtön indulattal, erőszakosan lépünk fel, kizárólag a saját "igazunkat" védve. Ilyen esetek minden nap, nagyon sokszor megtörténnek, sajnos már túlságosan is sokszor, már túlságosan is a mindennapjaink részévé váltak.

Mi változott az elmúlt évtizedekben? Azt gondolom - alapvetően, ezen folyamatok szempontjából - két dolog, de mindegyik mozgatórugója a tömegtájékoztatás, a média, tehát a hatalom azon törekvése mindez, melyen keresztül az embereket változtatni kívánja. Az egyik, amit belénk igyekszik nevelni e kor, hogy szabadok vagyunk. Ez persze még önmagában üdvözítő is lenne, sőt, a lélek legnagyobb igénye ez. Azonban a szabadságot inkább úgy definiálták nekünk, hogy bármit megtehetsz, sőt tegyél is meg bármit, hiszen megtehetsz bármit, mert szabad vagy. Mindenféle jogokat kaptál, már-már nevetségeseket is, s így annyira előretört az emberben a saját autonómiája, hogy a másikéval már nem is törődik. Azt hamar megtanulta mindenki, hogy saját szabadságát, függetlenségét és sérthetetlenségét éreztesse másokkal, de hogy másokét tiszteletben tartsa, azt már jóval kevésbé. Nagyon fontos tényező, annak a belénk sulykolása, hogy csak magunkkal kell törődjünk. Saját magunknak kell a középpontban lenni, előtérbe kell helyeznünk a saját magunk szükségleteit, igényeit, s ezt akár olyan áron is el kell érni, hogy bárki szükségletein, igényein keresztül gázoljunk. A másik dolog pedig - bármilyen hihetetlen is első hallásra - a jómód, melyben élünk. Most tudom, sokan felbőszülve olvassák a "jómód" szót, végigtekintve a mindennapi megélhetési gondokon, de be kell látnunk, hogy az évtizedekkel ezelőtti állapotokhoz képest igenis jómódban élünk. Többségünk autóval járhat, hatalmas bevásárlóközpontban vásárolhat és egyre több minden olyat megengedhet magának, amit elődeink aligha. Legfeljebb csak azért nem tudatosul mindez bennünk, mert úgy van kitalálva a rendszer, hogy egyre magasabb igényeink legyenek, s gyakorlatilag sose lehessünk elégedettek. S sajnos az egyre nagyobb jómóddal, egyre nagyobb igényekkel, egyre nagyobb gőg is jár, még ha észre sem vesszük. Egyre inkább magunkat érezzük oly "nagynak", akihez már mások egyre kevésbé érnek fel, egyre inkább bezárkózunk mások elől, egyre énközpontúbbá válik az életünk. Sajnálatos tény, de háború és ínség idején sokkal-sokkal összetartóbbak az emberek, mint a gazdasági jómód korában - noha ezzel a megállapítással természetesen nem a háborút és az ínséget kívánom vissza.

Mindez persze nem úgy történt, hogy ezt így, szó szerint megtanították volna az emberekkel, hanem olyan módon, ahogy a tudatalattit programozni lehet. Minden nap számos alkalommal, éveken, évtizedeken át ha mondogatsz valamit, ha sugallsz valamit a tudatodnak, azzal egy idő után tökéletesen azonosulsz, méghozzá olyannyira, hogy szinte már észre sem veszed a változást, azt teljesen természetesnek veszed. Az emberek túlnyomó többsége az életének egy jó részét a közismert (úgynevezett fősodratú) média vonzásában tölti. Naponta órákat tölt a kereskedelmi televíziók műsora előtt, olvassa a közismert újságokat, akár nyomtatott, akár elektronikus formában. S a legtöbb ember még csak nem is sejti (vagy nem is érdekli őket), hogy micsoda elképesztő mértékű agymosáson mennek keresztül. A nagyobb baj pedig az, hogy ráadásul negatív irányba. A reklámok értelmetlen és rettentően (mind a természetre, mind az ember egészségére nézve) káros fogyasztásra nevelnek. Kimondva és kimondatlanul arra tanítanak, hogy neked igenis minden jár, s azt szerezd is meg bármi áron. A híradók, hír magazinok félelmet ültetnek el, szándékosan azt sugallván, hogy a közvetlen környezetünk egy rettentő veszélyes hellyé vált. A filmeknek és szórakoztató műsoroknak döntő többsége az erőszakra nevel. Még ha a végén a "jó" is győzedelmeskedik, végső soron azt erőszakkal, bosszúval, cselszövéssel érve el. Megtanítják, hogy a hétköznapokban te is viselkedj így.

Mit is fog tudni egy átlagos ember, aki életének egy megfelelő mennyiségű részét a média vonzáskörzetében tölti? Hogy ő egy szent és sérthetetlen, rengeteg joggal rendelkező személy, melyeket ha kell, erőszakkal is érvényesítenie kell. Hogy, mivel egyszer él, s csak az számít, ami itt és most, ebben az életben van, s örömöt kizárólag a pénz, az anyagiak, az azokon keresztül megszerzett javak jelenthetik, ezekből ne szalasszon el semmit sem megszerezni. Mindegy milyen áron, csak élvezze azt. Az ember így - idővel - egy láthatatlan vonalat és pajzsot húz maga köré, s csak azzal törődik, ami ezen belül van. Szabadnak és sérthetetlennek érzi magát, aki erőszakosan fog válaszolni, ha ezt bárki nem tartaná tiszteletben. Csak az számít neki, hogy anyagi értelemben minél több mindent felhalmozzon, s büszkén mutassa azt a nagyvilágnak. Félelemmel telivé, gyanakvóvá válik másokkal szemben, s egyre jobban elszigetelődik másoktól. Elvárja, hogy őt mindenki megértse és tiszteletben tartsa, ugyanezt visszafelé nem képes, és nem is akarja nyújtani - pontosan azért, mert a tanítás csak az önmaga felé szóló részt sulykolta.

Ki ne hallott volna már olyan egyszerű, hétköznapi esetekről, amikor emberek esnek egymásnak szavakkal (vagy tettekkel) egy egyszerű, hétköznapi esemény során. Egy teljesen ártalmatlan esemény során. Aminek elkerüléséhez csak annyi kellett volna, hogy legalább az egyik fél (de inkább mind a kettő) belássa és megértse, mit akar a másik. Hogy mi zajlik le a másik emberben és miért viselkedett éppen úgy, ahogy. S akkor belátná azt is, hogy hasonló helyzetben lehet, ő is így viselkedett volna. Akkor pedig miért is volt szükséges oly ellenségesnek lennie?

A gyermekek (s most tisztelet a kivételnek) már aligha mutatnak tiszteletet a tanárok és a felnőttek iránt, hiszen tudják, mindent megtehetnek, hogy még akár a táskájukba sem nyúlhat bele egy tanár. Már ebben a korban megkezdődik, hogy egy "szabad és jogokkal rendelkező" álca mögé bújva, egy olyan képet teremtsen meg az egyénben, amiben az egyén önmagát, másoktól felsőbbrendűnek tartja majd. Egyszerre tanít arra, hogy önmagad szabadságát minden ízében vívd ki, s egyszerre arra, hogy másokét aligha vedd figyelembe. S ez a legnagyobb baj talán mindezzel. A rossz értelmezés. Hogy csak saját magunk felé irányul, mások felé már nem. Olyan szabadságot tanítanak meg nekünk, mely csak látszólag szabadság, s mely valójában megöli a tisztességet, mely mások felé irányulna. Az igazi szabadság ennek egy kiterjesztett változata, melyben nem teszünk különbséget a magunk és a mások szabadsága és tisztelete között.

Megorrolsz egy munkatársadra, mert vélten vagy valósan úgy érzed, rosszul szólt hozzád. Egy közintézményben kiabálsz egy takarítónővel, mert felmosás miatt egy másik útvonalat javasol, de te mégis az általad elképzelt útvonalon mennél. Elzavarod a lépcsőházban dolgozó kőművest, mert nem tűröd, hogy vasárnap zajongjon. Legszívesebben keresztülgázolnál egy gyalogoson vagy egy előtted haladó autóson, ha úgy érzed, csak fenntart téged. Átlátható kerítésedet átláthatatlanra cseréled, hogy a szomszéd még csak ne is tudjon látni téged. Kiragadott példák ezek a megszámlálhatatlanul sok közül, de a lényege mindegyiknek az, hogy csak magunkat látjuk a történetben és a magunk igazát kívánjuk tűzzel-vassal végig vinni. Ha azonban a másik helyébe képzelnénk magunkat, s végiggondolnánk, nekünk hogyan esne mindez, már megoldaná a helyzetet.

Csak annyi kellene, hogy szakítsunk a magunk köré vont autonóm területtel, ahová senkit sem engedünk be, s minden egyes élethelyzetben az első és legfontosabb az legyen, hogy megértsük, miért viselkedik velünk úgy egy másik ember, ahogy. Próbáljuk a helyébe képzelni magunkat, s ha pontosan nem is tudjuk az okát viselkedésének, annyival mindenképpen legyünk tisztában, hogy nyilvánvaló okkal viselkedik így, s az egyáltalán nem biztos, hogy eredendően velünk szemben irányuló lenne. Viselkedését okozhatja egy olyan körülmény is (akár egy perccel ezelőtt, akár gyermekkorában történt), amihez hasonló helyzetben ki tudja, mi hogyan viselkednénk? S akkor még nem is említettük azt, hogy karmikusan miért kerültünk abba a szituációba, amibe. Miért helyezett bennünket a sors abba a szituációba? Mit akar tanítani általa? Miért engedi (vagy éppen kötelez rá), hogy azt megéljük? S jó hat tudjuk, semmi esetre sem azért, hogy abban a helyzetben ártsunk másoknak vagy magunknak. Bármi is az ok tehát, ha megértjük, legalább a létezésünk alapigazságait, már tudni fogjuk, hogy csak az számít, hogy lelki értelemben mit adunk másoknak és magunknak. Semmit sem ér, hogy anyagilag mit harcoltunk ki, hogy saját igazságunkért mit küzdöttünk, hogy saját világképünket, elképzelésünket mennyire sikerült másokra erőszakolnunk. Amikor a testi halálunk után visszatérünk a szellemvilágba, kizárólag az fog számítani, hogy milyen érzéseket keltettünk másokban és magunkban. Kizárólag ez. S aki ártóan lépett fel mással szemben, a következményeit következő életében saját maga viseli majd, melyet már a karma törvénye biztosít, tehát ez semmiképpen sem a mi dolgunk. Semmi esetre sem a mi dolgunk ítélkezni bárki felett is, akár valós, akár vélt az ebbéli meggyőződésünk - mindenki kizárólag a saját tetteiért felel, így mi is.

A társadalomban lezajló változások persze már nem véletlenül történnek így. Nem véletlen, hogy az embereket ilyen eszmerendszerek felé irányítják. Legutóbbi cikkemben írtam róla bővebben; két út közül választhatunk életünk minden pillanatában. Az egyik, ahol csak magunkat nézzük, másokat nem. S a másik, ahol másokat éppen annyira figyeljük, mint magunkat, különbséget nem teszünk közötte, hiszen tudjuk, hogy nincs is. Előbbi utat választva, távolodunk Isten szándékától, a lelki fejlődésünktől, utóbbi esetében pedig közeledünk ahhoz. S ha belegondolunk, már láthatjuk is, a jelenlegi hatalom melyik irányba igyekszik bennünket terelni. A baj pedig nem az, hogy terelni igyekszik bennünket, hanem az, ha hagyjuk. A terelés, a hatalom ránk néző befolyásolása ugyanis egy lecke, egy próbatétel, s minél erősebb terelésről beszélünk, annál erősebb maga a lecke is - s persze helyes döntés esetén az erényünk is. Viszont ne feledjük, a döntés minden esetben a mi kezünkben van, tehát ebből adódóan ne is próbáljunk senkit sem hibáztatni.

Természetesen távol vagyunk még attól, hogy a fizikai életünk minden pillanatában helyes döntést tudjunk hozni, de egyértelmű feladatunk az, hogy ehhez közelítsünk. S ha vannak erők, melyek távolítani akarnának tőle, az csak azért van, hogy próbára tegyenek bennünket. Egy igazi utazó nem adja fel csak azért, mert nehezednek az útviszonyok. Sőt tudja, ha célba ér, visszatekintve még nagyobb tiszteletet érdemel - mások és önmaga szemében is.

Melyik szabadságot választod tehát? (S itt most a szabadság alatt nem csak a fizikai, hanem a lelki értelemben vett szabadságot is értem.) Azt, amelyben csak a te szabadságod adatik meg bármi áron, vagy azt, melyben rajtad kívül másé is tiszteletben van tartva?

 

Medek Tamás - spirituális segítő

karmikus életút tanácsadás és spirituális kérdések megválaszolása, bővebb információért kattints ide

thoomas26@gmail.com

A bejegyzés trackback címe:

https://tudatostudat.blog.hu/api/trackback/id/tr8914230285

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Noir10 2018.09.09. 20:17:58

Ismèt egy èrdekes fejezetet olvastam. Koszonom.
Mèg tart az aklimatizàlodàsom, bàr az àltalad leirtak miatt is elèg nehèz.
Ezt most magamnak is irom, hogy csak olyan emberekkel tartok èrdemi kapcsolatot akik hasonlo spirituàlis informàciokkal rendelkeznek ès ez nem helyes. Tapasztalatom viszont az, hogy hiàba beszèlunk egy nyelvet nem èrtjuk meg egymàst de a fogyasztoi tàrsadalomra ès a mèdiàra tolni az egèszet. Addig amig az ember (test, lèlek) nem jut el arra a felodèsi szintre, hogy ez nem igy mukodik addig mi, hogyan mit tehetunk. e tollat ragadsz ès leirod ok, èn a magam modjàn probàlkozom de vigul is O dont.
Egy pèlda senkit nem kènyszitenek TV vàsàrlàsra mègis van olyan lakàs ahol hàrom is van. èn orulok, hogy nincs.
Befejezem mert e tèmàrol oràkat (karaktereket) tudnèk irni.
Mègegyszer koszonom, irj sokat, remèlve, hogy minnèl tobben el is olvassàk. Ibolya

thoomas26 2018.09.12. 17:15:45

@Noir10: Örülök, hogy érdekesnek találtad e cikket. Teljesen igazad van abban, hogy ezen társadalmi folyamatok ellen vajmi keveset lehet tenni (lényegében legalábbis), illetve a legtöbb ember szemét nem lehetne sehogy sem felnyitni. A cél nem is ez, hiszen mindenkinek el kell jutnia odáig valamelyik életében, hogy saját maga jöjjön rá lénye valódi igazságára, valamint az azt mérgezni próbáló körülményekre. Most nagyon sok olyan lélek él a Földön, aki még nem érkezett el erre a szintre, de sok olyan is (bár az előző csoporthoz képes lényegesen kevesebben), aki már igen. Aki hajlik mindefelé tehát, gondolatébresztőnek nagy segítség lehetnek az ilyen és az ehhez hasonló cikkek, de aki még ebből mit sem fog fel, hagyni kell az útján. Szóval teljesen természetes az, amiről írtál. Üdv: Tamás