A (viszonylag) idősebb korosztály láthatja át igazán, mennyit változott a világ körülöttünk az elmúlt (kb.) 30 évben, a tempóját és az értékrendjét illetően. Azt mondják, egy felgyorsult világban élünk, s ez nem is túlzás, hiszen számos jelét észrevehetjük, mennyire sietni kell, mennyire rá vagyunk kényszerítve, hogy siessünk mindennel. Állandó információ áradat zúdul ránk, folyamatosan, mindig van tennivaló, mindig rohanni kell valahova, mindig jelen van egyszerre több esemény is, mely lekötheti a figyelmünket. A munkahelyeinken egyre kevesebben kell végezzük az egyre több munkát, a gyermekeinknek pedig egyre kevesebb idő alatt kell megtanulniuk az egyre több tudás anyagot. A gyermekeink is már eleve hajtásban élik az életüket tehát - fokozatosan előrébb tolódnak a tananyagok, melyeket mi felsőben vettünk, nekik már alsóban kell megtanulniuk, s ha ez nem lenne elég, délután is számos szakkör és képzés közül választhatnak, mi után a házi feladatok elvégzése és a tanulás után (és közben) még a nem kevés képernyő előtt töltött időnek is szakítani kell helyet. Felnőttként a munkahelyen jóval nagyobb mennyiségű munkát kell elvégezni, mint az előző generációknak, a kevesebb létszám miatt, tehát hajtásból ott sincs hiány, így (legalábbis a legtöbb helyen) a család minden tagja állandó rohanásban és felfokozott stresszben éli az életét. Közben pedig, számos fronton, folyamatosan árad felénk a média üzenete: fogyassz, vásárolj, nagy lángon éld az életet - s vigyázz, nehogy lemaradj bármiről is! Az i-re a pontot pedig az az erőszakhullám teszi fel, ami szintén árad felénk a médiából, s melynek igazságtartalma csak részleges. (Noha a közbiztonsággal valóban vannak problémák, a bemutatni próbált kép erősen eltúlzott és kisarkított.) Így az az ember, aki úgymond átlagos életet él, hajt a munkahelyén a megélhetésért, illetve azért, hogy az éppen megcélozni kívánt életszínvonalat elérje, fenntartsa, s közben válogatás nélkül magához és magába engedi a fősodratú média kínálatát, végső soron egy túlhajtott és félelemben élő személy lesz. Aki azért dolgozik, hogy éljen és azért él, hogy dolgozzon, s közben mindig akad olyan, amitől rettegnie kell, akár a életszínvonalát, akár a közbiztonságát illetően.
A józan ész azért megkérdezteti: tényleg normálisak vagyunk? Tényleg... minek ez a nagy sietség és erőszak? Miért jó, ha sietünk a tanulással, a tananyaggal, sietünk a munkával, sietünk az egyéb tevékenységekben, miért jó, hogy folyamatosan vásárolnunk kell, miért szükséges, hogy a híradónak a jelentős része bűnügyi krónika legyen, hogy a filmeknek és a műsoroknak a jelentős része erőszakkal telített, s miért jó, hogy a hétköznapokban folyamatosan túlbonyolítják, megnehezítik az életünket?
Természetesen két féle nézőpont létezik a világon. Az egyik, aki az igazságot keresi és tudja, hogy valójában szellemi lények vagyunk, kik most éppen testben élnek, hogy az anyagi világ csupán a szellemi világ teremtménye és az igazi valóság pedig ez utóbbiban leledzik. A másik, úgymond a hagyományos, ami szerint a világmindenség a semmiből, véletlenek milliárdjai folytán jött létre, hasonlóképpen a Földünk és mi magunk is, s akiknek gondoljuk magunkat nem egyéb, mint az agyunk, mint a gondolkodásért felelős szervünk biokémiája. Hogy a testünkkel teljes mértékben azonosak vagyunk, s annyi a létezésünk, amennyit itt és most érzékelünk belőle, születésünkkor a semmiből érkeztünk és a halálunk után ugyanoda térünk vissza, legfeljebb az ismerőseink emlékében élünk tovább. Következésképpen - ahogyan az állatvilágban is látjuk - aki erősebb, el kell tiporja a többieket, az élet tehát nem más, mint folyamatos harc a túlélésért és a cél az ebbéli versenyen való győzedelmeskedés. Mivel nem vagyunk egyebek, mint amennyi látszik belőlünk, így főképpen a testünknek kell megadni mindent, amit csak lehetséges, bármi áron, s mivel csak egy életünk van, így abba minél többet beletölteni, amennyi csak lehetséges, természetesen úgy is, ha azért másokon kell keresztül gázolni. Mit is foglalkozzunk azzal, hogy másnak mi jut, mi nem jut, az elsők mi vagyunk, hiszen a lényeg csak az, amit most élünk - s ha nem így teszünk, lemaradunk s mások falatja leszünk. A lényeg, hogy minél több anyagi javat tudjunk felhalmozni, hisz csak az adhat igazi örömet, megelégedést, státuszt.
Nos, ebbe a nézőpontba és világképbe tökéletesen beleillik az a rendszer, melyről e cikkem szól, s melyet mindannyian érezhetünk a környezetünkben. Fontos látnunk, hogy mivel a Föld természetszerűleg egy zárt rendszerű világ, ezért gazdagok csak úgy lehetnek, ha elvesznek másoktól, akiknek így kevesebb lesz, s akik így szegények lesznek. Nagyon gazdagok pedig csak úgy lehetnek, ha másoktól nagyon sokat elvesznek, akik így nagyon szegények lesznek. (Természetesen ide nem csak a közvetlen lopás tartozik bele.) Fontos megjegyezni azonban, amiről már más cikkeimben is írtam, hogy sosem szabad irigyelnünk mások (anyagi) gazdagságát és/vagy bántóan ítélkezni egy gazdag emberrel szemben. Ha valaki most gazdag lesz, az is csak azért fordulhat elő, mert a lelke ezt a megélést választotta, de sokkal hatalmasabb és keményebb lecke ez, mintsem azt most gondolnánk. Lélekként nem azért választ valaki ilyen életmódot, hogy abban jól érezze magát anyagilag, hanem hogy próbát tegyen: mire képes használni majd a vagyonát. Saját maga vagy a közös megsegítésére. A cél feltétlenül ez utóbbi, ám tudjuk, hogy a legtöbb lélek ebben a leckében elbukik. A lélek is tisztában van vele, hogy nagy tétet vállal, hiszen a testi életben rettentően nehéz az anyagi vágyakat helyén kezelni (főleg napjainkban), de mégis bátor és elszánt annyira, hogy megkísérli. A legtöbb esetben tehát a múló örömöt keserű karma követi, ezért teljesen értelmetlen az ilyen élet iránt érzett irigység. S értelmetlen a bántó ítélkezés is, hiszen egy kellően bátor lelket támadnánk, aki éppen elbukik abban, amit vállalt.
Az, hogy minden, egyre profitorientáltabb lett és lesz, még a gyógyszer- és az élelmiszeripar is, egyértelműen magával hozza a sajátságos stílusjegyeket. (Erről szóló cikkemet itt olvashatod.) Nem az számít többé, hogy megkapjuk amit igazából kapnunk kellene általuk, hanem hogy minél több bevételt tudjanak magukénak. Minden ágazatban azért dolgozatnak egyre kevesebb emberrel, mert mindenhol a profitorientáltság a lényeg. A minél nagyobb elérhető profit. Bármi áron. (A növekvő munkaerőhiány egy másik kérdés, az imént említett folyamat enélkül is létezne.) Az életben mindenhol azt vehetjük észre, hogy kialakul egy (vékonyabb, de) egyre gazdagabb réteg és vele szemben állva egy egyre szegényebb. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy ha az emberiség egy szűkebb rétege minél többet elvesz az összes többi embertől. Téve mindezt abban a hitben és abban a vallásban, ahol az anyag a világ és a pénz az Isten. Aki ezt a vallást követi, az csinálhatja ezt nagyban, de részben elszenvedőként, kicsiben is. S ebbe a vallásba ez a rendszer tökéletesen belefér. Úgy az erőszak előtérbe helyezése is, hiszen az előbbieket figyelembe véve, az él túl, aki erőszakosabb, erősebb, kíméletlenebb másokkal szemben, s annak lesz jó igazán, így annak létjogosultsága van. A materialista vallásban hívő ember tehát (mert legyünk őszinték, ez is egy vallás), teljesen elfogadja ezt a rendszert, sőt, próbál azonosulni is vele, próbál ő is így viseltetni másokkal szemben, s (látszólag) boldoggá is teszi, ha minél több anyagi javat el tud érni, ha minél több olyat meg tud adni magának, amire igazából csak a testének van szüksége - bármibe is kerüljön mindez.
Mi is ez a rendszer tehát, mely oly sietséget és erőszakot kínál? Kiszolgálása egy igénynek, mely az anyagi világba vetett mély hitből ered és táplálkozik. Tükörkép mutatása azon embereknek, akik az anyagban és az anyagi világban hisznek, s azt tartják mindenek felett állónak - vagy legalábbis, hosszú távon, hajlandóak elfogadni azt. Ez a rendszer azonban gondoskodik arról is, hogy nagyon nehéz legyen tőle megszabadulni, hogy nagyon nehéz legyen rajta túllátni. Hogyan? Éppen a működése egyik alapvető sajátosságában - a figyelmünk folyamatos kifelé tartásában. Hiszen mire is megy ki a játék? Hogy minél kevesebb ideje legyen az embernek megállni és igazán mélyen belülre tekinteni. Gondolkodni értelmes dolgokon, a világ valódi létezésén, megérteni mindazt, ami belül és másokon belül történik. Meditálni, felfedezni azt a belső ént, aki mélyen, legbelül van, s általa meghallani Isten (vagy legalábbis felsőbb szellemi erők) hangját. Minden, de minden azért történik úgy, ahogy, a mindennapjainkban, hogy erre minél kevesebb időnk, lehetőségünk és igényünk legyen. Miért is? Mert minél többet tudna az ember befelé figyelni, annál több eséllyel értené meg a világ és a létezésének valódi igazságát. S akkor egyre kevésbé lehetne félelemben tartani, valamint minden olyanra rávenni, ami csupán egy szűk érdekkörnek jó, neki azonban a legkevésbé sem, bármennyire is mézes-mázas a körítés.
A valódi lélek, akik tulajdonképpen vagyunk, a testi élet alatt háttérbe szorul, többek között azért, hogy a nekünk szánt életutat kellően meg tudjuk élni. Minél inkább a testi érzékszerveinken keresztül felfogott ingerekre koncentrálunk, annál jobban megtörténik ez a háttérbe szorulás. S ugyanígy fordítva, minél inkább kikapcsoljuk a testi érzékeinket, annál inkább képes előtérbe kerülni az igazi önvalónk, az a finom csatorna, melyen keresztül mindannyian, folyamatos összeköttetésben állunk az igazi otthonunkkal, a szellemvilággal, s melyen keresztül igazi megértéshez juthatnánk. Ez nyilvánvalóan nem érdeke a rendszernek, hiszen aki képes lesz túllátni rajta, s meg is érti azt, ami kívül történik, az többé nem kívánkozik benne maradni - következésképpen profitot is jóval kevesebbet hoz. Azonban ugyanaz a kérdés itt is feltehető, mint az egészségügy és élelmiszeriparról szóló cikkemben: kárhoztatnunk kell-e azt a rendszert, aki ezt műveli velünk? S a válasz is hasonló: noha e rendszer ténykedése nem szép dolog még enyhén fogalmazva sem, de a választás mégis rajtunk áll. Ahogy a másik cikkemben, úgy itt is igaz: noha nem mindenre lehet ráhatásunk, de mégis hatalmas az a mozgástér, melyben szabadon dönthetünk, azonosulunk-e az adott rendszerrel vagy sem. Haladunk-e az árral, játsszuk-e ezt a bizonyos körök által diktált életfilozófiát, vagy vesszük a fáradságot, és megismerjük az élet valódi lényegét, a létezésünk valódi eredetét és célját, s aszerint rendezkedünk be, s életünket aszerint próbáljuk meg élni. A döntés szerencsére, bár egyénenként eltérő mértékben, de a kezünkben van. S végül ne feledkezzünk meg a rendszer jó oldalairól sem (tudjuk, jó oldala mindennek van), melyet még okosan fel is használhatunk. Nyilván több ilyen is van, a kényelmesebb életszínvonaltól a széles kulturális valamint szórakozási lehetőségekig bezárólag, de most csak egy példát említenék: ha nem érhetne el bennünket ilyen információ áradat, akkor a spirituális eszmék és tanítások megismeréséhez is jóval göröngyösebb út vezetne. Végig, a történelem során, csupán meghatározott, kisebb csoportok kaphattak úgymond beavatást ezen igazságokba, ma azonban bárki, aki nyitott felé - s ez azért nagy szó és óriási segítség.
Az előzőekből kiderült tehát, hogy fizikai szinten mi az oka és célja ennek a rendszernek. Minél több profitot termelni egy szűk rétegnek, illetve az anyag illúzióját kihasználva, rabságban tartani annak követőit. Szellemi oka pedig a következő. Ugye minden léleknek előbb-utóbb eljön az idő, amikor a testi életében is rá kell döbbenjen az igazi valóságára, ami egyébként többé-kevésbé ilyenkor rejtve van (mert a fizikai érzékszerveinken keresztül felfogott ingerek dominálnak). S persze könnyű úgy rájönnie, ha minden körülmény ezt a célt szolgálja, ezt segíti. Ám mennyivel nehezebb (és mennyivel nagyobb eredmény) akkor, ha közben csupa nehezítő körülmény van jelen. Mekkora siker egy léleknek (amit odaát értékel majd igazán), ha olyankor is sikerül "Istent megtalálnia és megismernie" testi életében, amikor arra csak nagyon csekély lehetősége volt adva, amikor az kellően meg volt nehezítve. Ez is tehát, mint oly sok minden más az életünkben, egy lecke, melyet megélnünk kell és benne bizonyítani, hogy hogyan "álljuk a sarat". (Hogy a megéléseink alatt és ellenére mit adunk lelki értelemben másoknak és magunknak.) Bár fizikai értelemben az egy nagyon komoly és galád dolog tehát, amit tesznek az emberekkel, de szellemi értelemben csak egy lecke. Amit annál sikeresebben végzünk el, minél kevésbé engedünk az azt mozgató és működtető erőknek. Hogyan tarthatjuk távol ezen erőket? Ha minél jobban távol tartjuk magunktól a médiát, a rohanást, az erőszakot, a fogyasztói társadalmat (itt írtam róla bővebben), stb., s ha minél többet nézünk és figyelünk befelé, a lelkünk mélyére, ha minél többször nyugalom, csend és békesség honol körülöttünk - s nem utolsó sorban, ha megértjük, hogy mi az igazi érték a világmindenségben.
Aki veszi a fáradságot és mögé néz a dolgoknak, s igyekszik minél több spirituális ismeretet, szellemi tanítást megismerni és elfogadni, s rájön, hogy ki is valójában, s miért van itt, a Föld nevű bolygón, akkor alapjaiban lesz kénytelen átértékelni a világot és az értékrendjét. Rájön, hogy legkevésbé fontos az, hogy anyagilag mit tud felmutatni, hogy legkevésbé előmenetel az, ha másokon keresztül gázol, s hogy a legkevésbé igaz az, hogy ő valójában az lenne, akinek most gondolja magát. Ha ezt valaki igazán megérti, akkor ösztönösen el fog zárkózni a fogyasztói társadalom őrületétől, a médiából ömlő erőszakhullámtól, s attól a rohanástól, mely csak a semmibe vezet, és valójában csak felesleget termel. S egyre kevésbé fog félni bármitől, ami a testi egészségét, épségét veszélyeztetné, hiszen tudja, csak a test, ami elpusztítható - a lélek, aki valójában ő, örök és elpusztíthatatlan.
A legfontosabbat sosem szabad szem elől tévesztenünk. Minden, de minden, ami körülvesz bennünket a fizikai világban, okkal van velünk. Mert a lelkünk arra beleegyezését adta a leszületésünk előtt, tudván, hogy a karmikus kényszerei és lélekfejlődési vágyai szerint ezeket kell megélnie, hogy tovább léphessen a szellemi világ fejlődési szintjein. Minden, de minden ami - az előbbiek alapján - bennünket jogosan megillet (anyagi és lelki értelemben is), az "magától is" a rendelkezésünkre fog állni. Amit azonban törvénytelenül (mások megsértésével) szerzünk meg, csak negatív karmát generál és hátráltat majd bennünket a lélekfejlődésünkben. Minden, de minden, ami itt anyagi értelemben körül vesz bennünket, csak az átmeneti "használati tárgyaink", melyeket nem is hoztuk a szellemvilágból, de nem is visszük magunkkal oda, amikor visszatérünk. Egyetlen egy dolgot hoztunk és viszünk is magunkkal, s egyben ez az igazi énünk egyetlen tulajdona és értéke is - mindaz, amit lelki értelemben adtunk és adunk másoknak és magunknak. Bármi is történjék itt és most, bármi is vegyen körül bennünket, csak az fog számítani, hogy a megélése közben lelki értelemben mit okoztunk és okozunk másoknak és magunknak. Mindent használhatunk átmenetileg az itt található anyagi dolgok közül, melyeket mások és magunk (közvetlen) megsértése, másoknak vagy magunknak való (közvetlen) ártás nélkül szereztünk, kaptunk - ezekből mindenki a karmája szerint részesül a sorstól. Ám ezenkívül semmi sem a miénk (ezek is tehát csak átmenetileg), az igazi érték csak a lelkünk - pár sorral fentebb említett - naplója, mely örökre a miénk marad, melyet haza is viszünk majd, amikor eljön az időnk, s mely valóban minősít is bennünket.
Medek Tamás
spirituális író, segítő
Miben tudok segíteni Neked? (a kérdésre kattintva olvashatsz róla)
E blog tartalma mellett ajánlom figyelmedbe Facebook-oldalamat is, ahol további spirituális írásaimat és gondolataimat olvashatod. A megtekintéséhez kattints ide!
A cikkem szabadon megosztható, melyet az alábbi (facebook) 'Megosztás' szóra kattintva tehetsz meg:
Az írásaim tartalmát az eddig, más forrásokból megszerzett ismereteim, a saját tapasztalataim, valamint a segítő szellemeim közlései alapján állítom össze. Nem célom senki világnézetén feltétlen változtatni. A saját átélt élményeimnek köszönhetően számomra nem kérdés a túlvilág létezése, de teljesen érthető, ha ez csupán szubjektív tapasztalatnak minősül, s csak azoknak igazán hihető, akik maguk is éltek át hasonlót. Célom, hogy olyan embereket segítsek a hitük erősítésében, akik már hozzám hasonlóan elindultak a szellemi világ elfogadása felé vezető úton. Nem szeretném továbbá, feltétlen tényként sem beállítani az írásaimban foglaltakat. Ezeket az információkat szellemi közlések útján kapom, melyek ugyan szinkronban vannak a saját tapasztalataimmal és mások közléseivel, de nyilvánvaló, hogy igazán teljes és valós képet akkor kaphatunk majd a szellemi világról, ha nekünk is eljön az időnk. Kérlek, az írásaim befogadásakor mindezt vedd figyelembe.
