Frissített kiegészítés (2017.10.19.): Ezen írásomat több, mint egy éve készítettem, melyet követően még sok tapasztalaton és ismeretszerzésen estem át. Ma már - noha lényegét tekintve az itt leírtak megfelelnek a valóságnak - néhány dolgot másképp fogalmaznék, fogalmazok.
A tudatunk valószínűleg a testünk megfogantatásától van jelen, és a halál pillanataiban hagyja el azt, mely a klinikai halál állapotában megélt jelenségben válik számunkra nyilvánvalóvá.
Függetlenül történelmi kortól, nemtől, életkortól, vallási-, etnikumbeli hovatartozástól a megélt élmények főbb momentumai közösek, tehát teljességgel kizárható, hogy pusztán kitalációk lennének. Azonban a körülmények már egyénfüggők, mindenkinek az érzelmi és tudati állapotának megfelelően. Hiszen ebben az állapotban is a közös tudatmezőhöz kapcsolódunk, amiben mindenki főként a saját érzelmi kötődéseinek megfelelő információt képes látni.
Tehát a főbb momentumok a következők: mindenki elhagyja a testét, felülről érzékeli a közben, a testével történő eseményeket, melyeket később, hitelt érdemlő módon bizonyítani képes. Majd megjelenik előtte ”élete filmje”, tehát szembesül azzal a naplóval, melyet a tudat alattija életében készített. Ún. panorámatudat jön létre, időnélküliségben, egyszerre látja az egész életét, egyszerre szembesül mindazzal, amit életében elkövetett. Egyesek még átérezni is vélik tetteik másoknak okozott következményeit. (Talán ez a pont is valószínűsíti a karma létezését: szembesülünk azzal, amit mi okoztunk, s ha létezik reinkarnáció, talán ennek alapján kerül ”rögzítésre” a következő fizikai élet tartalmi minősége. Ebben némi igazságosság is lenne, hiszen joggal várhatnánk el, hogy különböző életminőség után ne ugyanolyan ”megváltásban” részesüljön mindenki. Hiszen valaki szent volt, valaki tömeggyilkos.) A halál közeli élményt megtapasztalt egyén ezután találkozik halott szeretteivel, tehát a közös tudatmezőben megtalálja a hozzá érzelmileg köthető információkat, ez esetben a hozzá érzelmileg köthető egyéni tudatokat. Végül halad a fény felé, melyet mindenki egy végtelen, elmondhatatlan szeretetet árasztó fénylényként ír le, tehát halad a tényleges halál beálltakor jelentkező valószínűsíthető eseményhez, mely az ezen a fénylényen való áthaladás lehet, vagy az azzal való egybeolvadás. Ez a fényjelenség tulajdonképpen nem más lehet, mint az általunk ismert életet és halált elválasztó kapu. Ha azon túljutottunk, többé már nem jöhetünk vissza abba a fizikai testünkbe, melyben addig éltünk.
Érdemes elgondolkozni: hogy ha valaki ilyenkor képes a már régen meghalt egyének tudatával találkozni, akkor az azt feltételezi, hogy a tudat valóban tovább él és képes kapcsolatba lépni az újonnan érkezett egyéni tudattal. Valószínűleg tényleg megtörténik a találkozás, hiszen a kitaláció (a rengeteg egyező eset miatt) kizártnak tekinthető. A kérdés, hogy a néhai egyéni tudatok tényleg ”élő” állapotban vannak-e jelen a közös tudatmezőn, vagy csak annak egyfajta ”lenyomataként”. Ha képesek vagyunk velük érdemi kommunikációra, akkor valószínű az előbbi eshetőség áll fenn.
A halál közeli élmény végső momentumaként (mivel ezek az egyének még nem halnak meg, orvosai közben visszahozzák őket az életbe), egy rántást éreznek vissza a testükbe, vagy valaki közli velük, hogy vissza kell térjenek, még nem jött el az idejük.
A visszatértek egybehangzóan állítják, hogy legszívesebben maradtak volna odaát. Elmondásuk szerint a Földön megélt legnagyobb boldogság is eltörpül az ott tapasztaltaktól. Ez talán arra világít rá, hogy a tudatunk igazi otthona (tehát a mi igazi otthonunk) az a világ és nem az anyagi, amit mindannyian ismerünk.
Az átélt személyek, elményük után más emberek lesznek. Többé nem félnek a haláltól, értékrendjük megváltozik. Az anyagi javak háttérbe szorulnak, az érzelmi javak előre törnek.
Hangsúlyozandó, hogy a halál közeli élmények főbb momentumai teljes bizonyossággal nem kitalációk, s nem az agyunknak valamiféle halucinációi. Egyfelől nem volnának közösek a megélt élmények főbb elemei minden más (történelmi, etnikai, stb.) körülménytől függetlenül. Másfelől a visszatértek, a tárgyi környezetet, hitelt érdemlő módon leíró beszámolói alapján egyértelműen megállapítható: a tudatunk a fizikai testünktől függetlenül is képes működni.
Külön megjegyzés, hogy ennek az ismeretnek a konklúziója mindannyiunkban képes lehet a félelmeink nagyobb részét kizárni az életünkből, tekintve, hogy félelmeink nagy részét végső soron halálfélelmünk teszi ki. S mivel a félelem egy nagy stressz, valójában nagyon sok értelmetlen stressztől menthetjük meg magunkat. Hiszen a haláltól való félelem értelmetlen. Saját halálunk ”csak” szeretteinknek jelent borzalmas dolgokat az ő fizikai életük hosszában, de a fentiekben való hit rajtuk is lényegesen segíthet.
Fontos még, hogy valószínűleg mindenkinek vannak halál közeli élményei a klinikai halál állapotában, csak nem mindenki emlékszik rá. Csupán a visszajöttek harmada. A többiek semmire sem emlékeznek, ők általában megkérdőjelezik az élmények voltát is. Ne felejtsük el azonban, hogy éjjel is mindenki álmodik, ha emlékszik rá reggel, ha nem.
Mégegyszer: e jelenség okán egy dolog teljes bizonyossággal állítható: a tudatunk a testünktől teljesen függetlenül is képes létezni.
Végül egy apró kiegészítés a halál témaköréhez: az öngyilkosság minden bizonnyal a létező legrosszabb, amit tehetünk. Ha nem áll módunkban a (le)születésünk pillanatát sem meghatározni, így a halálunk időpontjának megválasztása sem a mi feladatunk. A feladatunk csupán annyi, hogy viselve a korábbi (vagy a mostani) életünk következményeit, a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból a születésünk és a halálunk pillanata között.
