Természetesen nagyon sok és sok féle bűnt (hibát) elkövethetünk az életünkben, ám úgy gondolom érdemes kiemelni közülük kettőt, ami minden bizonnyal az élen áll. (Bűn helyett inkább hibának nevezném e rossz tetteinket, s a bűnhődés helyett is inkább a helyrehozást, az újabb esélyt tartom helyesebb megfogalmazásnak.)

Mi is a (fizikai) élet valódi és egyetlen értelme? Már több cikkemben is írtam róla (legegyszerűbben ebben az írásban), s ez viszonylag szűken körülírható. Megtudni, hogy noha különálló lények, lelkek vagyunk, valójában a Forrásban, Istenben való összekapcsolódásunk révén egyek, s így megtanulni, hogy bármit teszünk másokkal, azt valójában magunkkal (is) tesszük. S hogy ez minél előbb és minél inkább tudatosodjon bennünk, lett megalkotva a karma törvénye és rendszere, ami biztosítja mindenki számára, hogy mindig azt kapja vissza (előbb-utóbb) minden lélek, amit korábban másoknak adott - átérezvén így annak a tettnek a természetét, értékét, súlyosságát vagy éppen előnyét. Így összességében kimondható, hogy a legnagyobb hibát azzal követjük el, ha másoknak olyat teszünk, amit nem fogadnánk szívesen, ha más tenné velünk. Én azonban kiemelnék még egy hibát, melyet sajnos, szintén sokan elkövetnek; persze szigorú értelemben véve ez nem egy másik hiba, hanem az iménti fő hiba körébe szervesen tartozó "altípus".

A komolyabb szellemi tanítások egyöntetűen állítják, hogy a fizikai élet egyik legnagyobb feladata a gyermekvállalással és neveléssel kapcsolatos. Amikor úgy döntünk, hogy lehetőséget biztosítunk egy leszületni vágyó léleknek, hogy a párunkkal közösen létrehozott testben a leendő életútját végigélje, hogy a lélekfejlődése aktuális szakaszán az adott feladatoknak alávesse magát. Egyszerűbben fogalmazva, amikor úgy döntünk, hogy babát vállalunk és elkötelezzük magunkat a gyermek felnevelésében, s amikor kötelességet vállalunk érte. Az egyik legnagyobb feladat ez igen, a fizikai életünk során. Miért is? Jól tudjuk, a gyermek jelentős mértékben függ a szüleitől, valamint az egész életére komoly hatással bír az, hogy tőlük milyen nevelésben, milyen körülmények között részesült, hogy ők milyen példával szolgáltak előtte. Noha a lélek a leszületés előtt természetesen tisztában van ezen körülményekkel is, mégis csak a szülők felelőssége akkor is, hogy mindebből a lehetséges jövőből mit és hogyan valósítanak meg, hogy valóban élnek-e minden istenadta lehetőségeikkel azért, hogy a gyermek sorsát és neveltetését jobbá tegyék. Mi is tehát a második legnagyobb hiba, amit elkövethetünk a fizikai életünkben? Ha a gyermekünknek nem adjuk meg a tőlünk telhető legoptimálisabb nevelést, ha nem igyekszünk minél jobban olyan világkép kialakítására bennük, ami a létezés igazi valóságával azonos. Persze ilyenkor sokan felteszik a kérdést, hogy "akkor farkasok világába neveljek bárányt"? Ez akár érthető is, ugyanakkor mégsem helyes hozzáállás. Nehéz elfogadni, de csak a magunk döntéseiért és tetteiért felelünk, ha egyszer eljött az időnk, s az sosem mentség, hogy más mit tett. Másrészt nem cél még a teljes tökéletesség, nem feltétlen kell bárányokat nevelni, de farkasokat semmiképp!

Mit is érthetünk azon, hogy legoptimálisabb nevelés? Ne feledjük el, hogy a gyermekeink a jövőnk a fizikai világban. Noha olyan lelkek ők, aki előző életeinkben a szüleink voltak, a munkatársaink, a barátaink, netán az ellenségeink, stb., a fizikai világban mégis a jövőnket jelentik. Amit átadunk nekik és amilyenné neveljük őket, olyan lesz a fizikai világunk jövője, s olyanba fogunk mi is a következő alkalomunkkal visszaszületni. S ez nagyon nem mindegy. Sem magunkra, sem másokra nézve. Érthető, ha manapság, akár a 30 évvel ezelőtti állapotokhoz képest is drasztikusan megváltozott, felgyorsult, elanyagiasult a világ, s a szülőknek kevés energiájuk marad a gyermekeik helyes nevelésére, ez azonban semmiképpen sem jelent valós mentséget.

Tisztelet a kivételnek, egészen biztosan nagyon sokan vannak, akik mind testi, mint lelki és szellemi szinten is igyekeznek megfelelő szülők lenni, de sajnos rettentő gyakori az ellenpélda. Borzasztó látni egy tipikus képet: a szülők autóval, háztól-házig, akár ajtótól-ajtóig fuvarozzák az iskolába és máshová is a gyermeket (mindegy, ha az a távolság csak egy utca is), elképesztő mennyiségben adnak számára édességeket, cukros italokat, hasznos tápanyagot nem tartalmazó élelmiszereket, s hagyják napi sok-sok órán át valamilyen képernyő bámulását, akár éjszakába nyúlóan is, miközben igyekeznek óhatatlanul is belenevelni azt a képet is, hogy az jelent mindent az életben, amit most elérünk, amit most felhalmozunk, bárkin vagy bármin is kell érte keresztülgázolni. Nos, ez az a tipikus példa és jelenség, ami gombamód van jelen a társadalmunkban, s talán a legtöbben nincsenek is tisztában azzal, hogy milyen drasztikusan keserves és rettenetes jövőképet alapoznak meg ezzel. Szörnyű látni, amikor már egy eleve túlsúlyos gyermeknél is a fenti elveket követik a szülők, tehát egy chips és egy kóla társaságában autóztatják az iskola kapujáig csemetéjüket. Mert az kényelmes, mert csak "azt eszi meg a gyermek", stb., vagy ami még rosszabb, hogy egyesek talán tudatában sincsenek azzal, hogy ezzel a saját gyermeküknek ártanak a legtöbbet, a későbbi egészségügyi állapotukra nézve.

Lehet hibáztatni a médiát, a különböző rendszereket, az egészségügyet, az élelmiszeripart, a gyógyszeripart, persze. Igaz, hogy látszólag az imént vázolt életstílust sztárolja a média, igaz, hogy döntően értéktelen (élvezeti, de élettanilag nem hasznos) élelmiszerek roskadoznak a boltok polcain, igaz, hogy a gyógyszeripar, mint profitorientált üzletág abban érdekelt, hogy fogyasszuk a készítményeiket, igaz, hogy az egészségügy sem áll jelenleg a helyzet magaslatán... de ne feledjük: kizárólag a magunk döntéseiért vagyunk felelősek! Amikor eljön az idő, s a testi halálunk után el kell számoljunk az éppen hátrahagyott életünkkel, nem az fog valójában számítani, hogy milyen körülményeink voltak, hogy milyen külső hatásokkal kellett szembe néznünk, hanem hogy mi magunk mit tettünk meg abban a helyzetben. Hogy mi magunk melyik oldalra álltunk: Istennel azonos oldalra, ami azt szimbolizálja, hogy azt tedd másokkal, amit magaddal is tennél, vagy az ellenkező oldalra, ami kizárólag az önös érdekekre buzdít. (Erről itt írtam bővebben.) Nem lesz mentség az sem, hogy más is így tette, hogy ez volt a trendi, a követendő, hogy nem volt rá időm, hogy nem voltam tisztában a következményekkel, stb. Hiszen mindenki előtt ott a lehetőség, hogy feladja saját maga esetében is a káros példát (egészségesebb élelmiszerek, több szabad levegőn való mozgás, kevesebb képernyő, káros szenvedélyek kerülése, pozitív és másokat is segítő életszemlélet stb.), s arra is van lehetősége, hogy a gyermekével is, a lehetőségekhez mérten betartassa ezeket, valamint arra is van lehetősége, hogy józan ésszel belegondoljon, hova is vezet, ha nem így tesz. Tehát nem ártatlanok teljesen a fentebb említett rendszerek sem, de nagyon fontos tudnunk, hogy (mint az élet más területein is) csakis mi döntünk arról, mivel azonosulunk, s mivel nem. Mi az, amivel élünk, s mi az, aminek létezését elfogadjuk ugyan, de egyetérteni, élni nem kívánunk vele.

Lehet hibáztatni a gyógyszeripart? Az embereknek sajnos nagyon nagy része szívesen él az a nézet szerint, hogy ha be is üt a baj, az életmódján mit sem kell változtatnia, elég ha bekapja a megfelelő pirulát. (Például cukorbetegként, a gyógyszer szedése mellett ugyanúgy étkezik tovább, mint azelőtt.) Noha ennek a nézetnek az elterjedésében a reklámok (maga az ipar) is felelősek, de valóban nem mi vagyunk mégis csak? Dehogynem. Elfogadtuk a döntésüket, melyet piaci érdekek (is) szabályoznak, holott dönthettünk volna másképpen is. Lehet hibáztatni az élelmiszeripart? Döntően olyan termékekkel bombáz és lát el bennünket, melynek csupán élvezeti értéke van, az egészségre pozitív hatása pedig szinte alig, vagy egyáltalán nincs, megint csak piaci érdekek mentén (is) haladva. Tehát persze, elvileg ők is felelősek, de mi akkor nem? Dehogynem. Hiszen dönthetünk, mit vásárolunk meg, mit adunk a fizikai testünknek, a lelkünk jelenlegi egyetlen lakóhelyének, s az ipar mindig is a keresletet fogja követni majd. Végül hibáztathatjuk az egészségügyet? Persze, hiszen kétségtelen, megvannak a maga hibái, kétségtelen, hogy egyre nagyobb hatalmat és szerepet képvisel a keretein belül a pénz, s ez sajnos nagyon rossz előjel és nagyon rossz út... ugyanakkor azt is el kell fogadjuk, hogy nincs a világon az a pénz és az az egészségügy, ami ember tömegek ilyen mértékű hibás életviteléből származó egészségügyi problémákat kezelni lenne képes. Tehát a mi egyéni döntésünk és felelősségünk, hogy ide jutottunk, hogy ennyi beteg ember van jelenleg (s egyre több lesz), s hogy ez érthető módon összeroppantja a legtökéletesebb egészségügyi rendszert is, nem hogy a miénket... Dönthetünk, hogy a képernyő helyett a szabad levegőn mozogjunk, sétáljunk egyet? Dönthetünk, hogy ne autóval menjünk a szomszéd lakótömbig is? Dönthetünk, hogy több zöldséget, gyümölcsöt és hasznos tápanyagokat tartalmazó élelmiszert fogyasszunk, s minél kevesebb édességet, üres kalóriát, gyors ételt, élvezeti szereket? Dönthetünk, hogy minél pozitívabb életszemléletünk legyen, hogy a körülményekhez képest minél pozitívabban lássuk a helyzetünket? Hogy ne problémát lássunk, hanem megoldandó feladatot? Dönthetünk, hogy igyekezzünk, hogy ne csak magunk, hanem ugyanúgy mások számár is hasznos életet éljünk? Persze. Sőt, ez csak a mi döntésünk. S óriási hibát követünk el, ha nem döntünk helyesen, de még nagyobbat, ha a gyermekeinknek is a hibás példát adjuk át!

Az a gyermek, aki táplálkozásának döntő részét haszontalan (csak élvezeti értékkel bíró) élelmiszerekkel fedezi, akit autóval visznek s hoznak, aki keveset mozog a szabad levegőn, aki napi több órát képernyő előtt ül - s akkor még nem is említettük a káros lelki és szellemi nevelést -, az egyenesen és biztosan az egészsége (korai!) elvesztése felé tart, s ami még ennél is fontosabb, a lélekfejlődésében sem éri el a kívánatos szintet. Azokból a gyermekekből, aki így élnek (s hangsúlyoznám, hogy rettentő sok gyermek él most így), olyan felnőttek lesznek, akik nem lesznek képesek egy egészséges, fenntartható élet és társadalom működtetésére. S ebben nem a gyermek lesz a hibás, mint ahogy mi sem tehetünk arról, amit a szüleink belénk neveltek, s amit tőlük óhatatlanul is átvettünk! Azokkal az esetleges hibákkal ők fognak majd elszámolni, mint ahogy a miénkkel mi magunk. A hibásak mi leszünk, akik hagytuk, hogy így legyen, noha tehettük volna másképpen is. S persze a következményeket is, magunk (is) viseljük. Egyrészt a következő életünk megtervezésekor majd jelentős mértékben lesz alakító tényező az így elkövetett hibánk, másrészt, mivel nagy valószínűséggel a többségünk ugyanide, a Földre fog visszatérni, a jelen folyamatokat elnézve, nem túl idilli körülmények közé teheti majd ezt meg.

Nagyon nehéz ezt manapság megtenni, tudom. Egyrészt óriási a csábítás a "rossz" oldal felől, hiszen (ha rövid távon is, de) kényelmes, élvezetes élményt nyújt. Másrészt hiába próbálunk a magunk részére, s főleg a gyermekeink részére a "jó" oldal felé lépéseket tenni, kicsit úgy érezhetjük, mintha az árral szemben mennénk (saját tapasztalatból is tudom), hiszen a többség nem így gondolkodik, s ezt persze éppen ezért a gyermekkel a legnehezebb megértetni. Harmadrészt szükségeltetik legalább alapszintű spirituális ismeret is ahhoz, hogy megértsük átfogóan mindannak a jelentőségét, amiről ez a cikk szól. Azonban az, hogy nem könnyű valami, megint csak nem mentség arra, hogy akkor meg sem próbáltuk vagy próbáljuk, hogy akkor nem is igyekeztünk vagy igyekszünk minden tőlünk telhetőt megtenni az érdekében. Nyilván egy 16 éves esetében már szinte lehetetlen elérni, hogy például drasztikusan csökkentse a képernyő (tv, okos telefon, számítógép, stb.) előtt eltöltött időt, pláne, ha eddig egész életében sokat használhatta, de amikor egy egyéves gyermek kezébe belenyomják a táblagépet, mert akkor elvan, mert azt szereti, mert ez a trendi, stb., az már nagyon nehezen kommentálható, s már-már (a szó földi értelmében) megbocsáthatatlan tett. Sok minden nem könnyű az életben, s nagy valószínűséggel nem véletlen nem az. Egy kihívás, egy próbatétel mindannyiunk számára az ilyen az életünkben, melyben bizonyíthatunk, mire vagyunk képesek. S a gyermekünk testében lakó lélek életútjáért kizárólag és egyedül mi vagyunk a megbízott felelősök. A gyermekünk lelkét "kölcsönbe" kapunk Istentől, s nem azért, hogy tulajdonunknak nézzük, továbbá Isten szemében teljes felelősséggel is tartozunk érte, hogy milyen felnőtt válik majd belőle, s azért, hogy lelkének fejlődéséért milyen mértékben járultunk hozzá.

Minden tiszteletet és elismerést megérdemelnek azok a szülők, akik ez ügyben igyekeznek minden tőlük telhetőt megtenni, azonban a többség sajnos többé-kevésbé (inkább többé) adós ebben, de bízom benne, hogy idővel minél többükben születik meg és kap erőre a változás, a változtatás magja. S még egyszer ne feledjük, egyedül a miénk a döntés és a felelősség (s a következmények viselése is), minden más külső tényező csupán a kihívás, a próbatétel része, melyben a saját lelkünk méretteti meg magát. Próbáljuk meg nem elbukni.

Medek Tamás

spirituális író, segítő

Miben tudok segíteni Neked? (a kérdésre kattintva olvashatsz róla)

E blog tartalma mellett ajánlom figyelmedbe Facebook-oldalamat is, ahol további spirituális írásaimat és gondolataimat olvashatod. A megtekintéséhez kattints ide!

Az írásaim tartalmát az eddig, más forrásokból megszerzett ismereteim, a saját tapasztalataim, valamint a segítő szellemeim közlései alapján állítom össze. Nem célom senki világnézetén feltétlen változtatni. A saját átélt élményeimnek köszönhetően számomra nem kérdés a túlvilág létezése, de teljesen érthető, ha ez csupán szubjektív tapasztalatnak minősül, s csak azoknak igazán hihető, akik maguk is éltek át hasonlót. Célom, hogy olyan embereket segítsek a hitük erősítésében, akik már hozzám hasonlóan elindultak a szellemi világ elfogadása felé vezető úton. Nem szeretném továbbá, feltétlen tényként sem beállítani az írásaimban foglaltakat. Ezeket az információkat szellemi közlések útján kapom, melyek ugyan szinkronban vannak a saját tapasztalataimmal és mások közléseivel, de nyilvánvaló, hogy igazán teljes és valós képet akkor kaphatunk majd a szellemi világról, ha nekünk is eljön az időnk. Kérlek, az írásaim befogadásakor mindezt vedd figyelembe.